A nagy német költő, Rainer Maria Rilke hosszabb időn át Párizsban élt. Sokat sétált a városban. Az egyik utcasarkon öreg koldusasszony üldögélt. A járókelők pár fillért ejtettek kérges, kéregető kezébe. Az asszony mozdulatlanul, földre szegezett tekintettel, minden életjel nélkül fogadta az alamizsnát.

  Amikor ősszel látunk egy lehulló falevelet, elmerengünk a mulandóságon, mennyire is törékeny a létünk, milyen bizonytalanságban élünk.

„Hulló falevelet akarsz ijesztgetni, kiszáradt pozdorját üldözőbe venni? Keserű dolgokat írsz elő számomra, ifjú botlásaimat írod rovásomra. Te zártad a lábam kalodába, minden utamat szemmel tartod,és vonást húzol a lábam körül.” (Jób 13,24-28)…