Amikor ősszel látunk egy lehulló falevelet, elmerengünk a mulandóságon, mennyire is törékeny a létünk, milyen bizonytalanságban élünk.

„Hulló falevelet akarsz ijesztgetni, kiszáradt pozdorját üldözőbe venni? Keserű dolgokat írsz elő számomra, ifjú botlásaimat írod rovásomra. Te zártad a lábam kalodába, minden utamat szemmel tartod,és vonást húzol a lábam körül.” (Jób 13,24-28)…

A tegnap már csak emlék, a holnap még nincs, emlékek és várakozások közt kifeszítve láthatjuk, „lehull a falevél, sodorja a szél”.  Nem tudjuk, tegnapunk jobb vagy rosszabb volt, mint holnapunk lesz, merre fordul azon az úton életünk kereke, amely  - érezzük – tágabb-szűkebb korlátok között halad.

Vajon mi számunkra  a legfontosabb ebben az időutazásban?

Szükségünk van arra, hogy magunk mellett érezzünk valakit, nem csak hogy segítő kezet nyújtson, hanem hogy egyáltalán érezzünk egy emberi szót, jelenlétet, bizonyosságot.